3 éve a negyvenedik szülinapomra ( most jól elárultam, hogy tavaly múltam 18 ) jogsit kaptam. Namármost. Nagyon tudok vezetni, és kenem vágom a szabályokat is, de csak szigorúan az anyósülésről. Pont ezért, és mert hamarabb szólalok meg, mint kéne, a jogsimból hímzőgép lett. Ezt sokkal jobban tudom vezetni, és ha netán mégsem tudom olyan jól a szabályokat, mint hiszem, akkor sincs akkora nagy baj. Mint most is. 2 éve imádjuk egymást a drágámmal ( most nem a férjemről beszélek ) de máig tanulok tőle, róla, vele. Ma pl azt, hogy ha a minta kivarrása közben elfogy az alsó, amit az elején cseréltem, akkor nem igazgatom az anyagot. Ugyanis az ilyenkor simán kicsusszanhat a keretből, és ha már kint van, akkor tuti nem tudom oda visszatenni, ahol volt. Szóval ez nem tragédia, csak bosszantó. A minta egyébként tök jó, és végül jó is lett, Ha nem mondom, lehet észre sem venné senki a csúszást. ( csak akinek jó a szeme )

Volt nekem egy testvérem.

Rég nem jártam erre, és most nem is a varrásról fogok írni.....


Pénteken búcsúztunk az egyetlen testvéremtől, aki 18 év éber kóma után hagyott itt minket. 2 éve, 1 igen csúnya betegség, és sok hónap kórház után már számítani lehetett erre. De hiába minden számítás, hiába a tudat, hogy neki már jobb, hogy végre nem szenved a teste rabságában, mozdulatlanul, fájdalmakkal, szenvedéssel. Hiába... Sokszor hiányzott az elmúlt 18 évben, sokszor bőgtem titokban, mert baromira irigyeltem a testvéreket körülöttem. De eddig itt volt. Volt is, és nem is. De most már egyáltalán nincs.
Mikor utoljára beszéltem vele, telefonon hívtam, hogy lemondjam a közös mozis programunk, mert a lányom kisebb mászókás balesetet szenvedett az oviban. Akkor beszéltük volna meg a részleteket az Erdélyi kiruccanásunknak. Ő vitt volna, motorral. Ő elment, és baleset szenvedett. 1 hülye előzésből lett tragédia..... Hosszú 18 év volt ez neki. Azt akarom hinni, hogy most minden szenvedéséért kárpótolja Őt a magasságos!
Búvárként az utolsó útja egyben az utolsó merülése is volt.